DayDreamer

Akkor az utolsó írás, és után abbahagyom. Amúgy sincs több. :'D Meg így legalább nem mennek annyira kárba. Méghogyha zavarba ejtő is megosztani őket u.u

Mellesleg ez most meglehetősen hosszú lesz a másik kettőhöz képest!!

***

AZNAP MEGLEHETŐSEN MELEG VOLT, ami egy októbervégi naphoz képest furcsa. Az ősz beálltával az idő egyre hűvösebb szokott lenni, de most, mintha elfelejtette volna, hogyan is szokott évről évre váltakozni a négy évszak. Október lévén kedvenc fekete pólómban és citromsárga farmerben voltam, de rá kellett jönnöm, hogy butaság volt ilyenkor sötétet felvenni, mert az csak még jobban szívta magába a nap melegét. Akár még rövidnadrágot is viselhettem volna.

- Olyan az idő, mintha még mindig nyár lenne, – állapítottam meg, és próbáltam valami legyező alkalmatosságot keresni a meleg enyhítésére. Találtam is egy katalógust a kávézó teraszának asztalán, ahol épp legjobb barátnőmmel mulattam a napot. Ahogy rápillantottam, észrevettem, hogy egyáltalán nem figyel rám, ezért megrovóan megböktem a katalógussal. – Jo, itt vagy?!

- Sil, neked még a mínusz tíz fok is meleg. Ne panaszkodj annyit, inkább örülj a jó időnek! – fordult felém, grimasszal az arcán.

Jo, azaz Johanna volt kiskorom óta az egyik legjobb barátom, együtt voltunk benne minden csínyben, és ha elkaptak minket, kiálltunk egymásért. Vidám természete engem is magával ragadott, baráti hűségét pedig csodálatra méltónak tartottam. Az életem is rá mertem volna bízni.

- Mellesleg, - kezdte, és fejével enyhén abba az irányba intett, amerre az előbb nézett. – látod ott azt a jó pasit? Ahogy a beszélgetésükből kivettem, Arthurnak hívják, és szerintem most fog szakítani a barátnőjével. Vagyis inkább a csajszi vele…

Elnéztem az említett felé, és egy hűvös, de jóképű srácot láttam, ahogy épp egy feldúlt nővel áll szemben. A nő megpróbálta visszafojtani a kiabálást, így szavaiból csak sziszegést lehetett érteni. Ezzel szemben Arthur tartása kicsit vonakodó volt. Kezeit keresztben maga elé helyezte, és bedőlt hátrafelé. Érdekelt a pszichológiai szakirány, de csak felületesen merültem el a témában, azonban még anélkül is meg tudtam állapítani a fiú testbeszédéből, hogy szeretné, ha minél hamarabb vége lenne a vitájuknak a nővel.

- Szegény srác, kiadós dorgálást kap. – jegyezte meg Jo, és szánalommal kevert együttérzés jelent meg az arcán.

Egy darabig még figyeltem a feldúlt párt, és lassan kezdett elegem lenni a jelenetből. Tudtam jól, hogy nem az én dolgom mások magánélete, de akkor ne az utcán teregessék ki a szennyest, hanem intézzék el privátban. Egy forgalmas tér, vagy a kávézó, ahol épp voltunk csak jelenetrendezésre alkalmas, felhívja mindenki figyelmét, de nem old meg semmit.

- Ezt figyeld! – mondtam barátnőmnek, majd abban a pillanatban felálltam a kávés poharammal a kezemben.

- Sil? Mire készülsz? – nézett utánam kérdőn, ám hamar kapcsolt. – Ó, te szent szar.

Jo arcát már nem láttam, de meg voltam győződve róla, hogy az „ezt igazán nem kellene” arckifejezését öltötte magára. Magamban jót kuncogtam ezen, és szépen lassan sétáltam egy kört, hogy a gerlepár, pontosabban Arthur mögé kerüljek.

Magas sarkúban voltam, amiben valljuk be, nem egyszerű járni. Kicsit rá is segítettem a dologra, mert elkezdtem billegni, mintha bármelyik pillanatban hasra eshetnék bizonytalanságomból fakadóan. Amint megfelelő távolságban voltam - egyenesen a fiú mögött, - felvettem a megfelelő tempót.

Megpróbáltam a kávéra koncentrálni, hogy ne boruljon ki, legalábbis külső szempontból annak tűnhetett, amit épp előadtam. Senki sem gondolta volna, hogy egyáltalán nem érdekel a lötty, az csupán kellék a terveim megvalósításához.

Alig másfél méterre voltam Arthur mögött, amikor hirtelen megbotlottam, egyik kezemmel belekapaszkodtam a fiú vállába, a másikkal pedig ívben öntöttem ki a kávét, ami pont az idegesítő nő dekoltázsára érkezett. A nő felsikoltott, ahogy az enyhén forró ital végig csurgott mellei között és ruháját barna folttal terítette be.

- Jaj, annyira sajnálom! – mondtam észrevehetően színlelt bűntudattal.

A nő szóra sem méltatott, csupán eltorzult arcával jelezte, hogy nem örül az esetnek, és a sírás határán, összeszedte a mellette álló székről a holmijait, majd szitkozódva elviharzott.

- Nahát! Pedig bocsánatot kértem. – húztam el a szám, mint egy jól lakott óvodás, és figyeltem, ahogy a sértett leint egy taxit, és miután beszállt, jól bevágta maga után az ajtót.

Egy darabig még csendben álltam a fiú mellett, hajammal babrálva. Azon tanakodtam, hogy mit is kellene mondanom. Végülis csak egy idegen voltam, aki betoppant a szerelmi civakodásuk közepette, ráadásul elég otromba módon. Kicsit bűntudatom is támadt, utólag átgondolva cselekedeteimet, így lassan Arthur felé pillantottam, és szóra nyitottam a szám, amikor közbe vágott.

- Ez nagyon bunkó dolog volt, és semmi szükség nem volt rá. Igazán törődhettél volna a saját dolgoddal, kislány. – Értetlenül álltam előtte, és csak meresztettem a szemem. Lelkiismeret furdalásom egy pillanat alatt elillant. Az előbb szabadítottam meg egy meglehetősen irritáló nyűgtől és nem csak őt, hanem másokat is, akik fültanúi lehettek egy igen kínos szerelmi civakodásnak. Lehetséges, hogy nem kellett volna ismeretlenül közbeavatkoznom, de valljuk be, mindenki jobban járt, hogy vége a hűhónak. Erre ő azzal jön, hogy bunkóság volt, amit tettem? És még le is kislányozott!

- Elnézést?! – hangom elvékonyodott, és már-már hisztérikusnak tűnt. Most mi kerültünk a figyelem középpontjába, lévén, hogy az előbbi malőrrel mindenki tekintetét felénk vonzottam.

- Jól hallottad. Nem kellene mások magánügyeibe beleavatkoznod.

- Magánügy, huh? – Kicsit lecsillapodtam, és tekintetemmel végig mértem az előttem állót elhúzott szájjal. – Nem is tudom, Arthur. Az én szótáramban ez nem úgy szerepel, mint nagy közönség előtt jelenetet rendezve megoldani személyes vagy szerelmi problémákat.

1 – 0 ide, gondoltam magamban, és ejtettem egy halvány mosolyt. Küldtem Arthurnak egy grimaszt, majd vártam a visszavágást.

Azonban az elmaradt. Helyette fülsiketítő sziréna telítette be a teret minden irányból. Az emberek a hang irányába kapkodták a fejüket, és próbálták megfejteni mire fel ez a zsivaj. Kisvártatva mentőautók hada száguldozott el a kávézó mellett, majd nem sokkal később még több. Értetlen és zavarodott tekintetek vettek körül.

- Mi az isten? – motyogtam magamban, és az akciót lefújva, visszaindultam Jo felé, aki a telefonját bámulta aggodalommal a szemében.

- Sil, ez borzalmas! – az arcomhoz tartotta a készüléket, melynek képernyőjén egy hírportál jelent meg. Több szalagcím is ékeskedett az oldalon, mind ugyanazt ismételgetve: „Rosszullét és halálesetek országszerte” – hirdette a cím. Ahogy beleolvastam, kiderült, hogy több száz ember lett rosszul hasonló időben, főleg a szívbetegek és az idősek. Azonos tünetek jelentkeztek mindenkinél, először elnehezülő légzés, majd szúró fájdalom a mellkasban. Ezután jöttek az ájulások vagy rosszabb esetben a szívleállás. Még sosem volt ehhez fogható incidens, és ez nagyon rossz előérzettel töltött el.

Leültem a helyemre, és az eddig szorongatott kávéspoharamat az asztalra helyeztem, hogy Jo példáját követve kezembe tudjam venni a tabletem, hírek után kutatva. A percenként frissülő események semmi jóval nem kecsegtettek. Elszorult a szívem, és gyomrom fájni kezdett a félelemtől, hogy valami rossz van kialakulóban. Akkor még nem tudhattam, hogy mennyire jók voltak az előérzeteim.

Csendben ültünk a kávézó teraszán a híreket böngészve, míg a körülöttünk lévő emberek újra nyugodt csevegésbe kezdtek. Letettem a tabletet, rendeltem újabb adag kávét majd a pincérnő távozása után javasoltam barátnőmnek is, hogy a kellemetlen dolgokat tegyük most félre, és élvezzük a szabad perceinket, amíg még megtehetjük.

A hangulat körülöttünk is gyorsan feloldódott, és már csak a pletykákon és személyes gondolatainkon nevetgéltünk.

Miközben hallgattam Jo történeteit, öntudatlanul Arthur felé pillantottam, aki most egyedül ült, és a maradék italát bámulta. Elmerült a gondolataiban, és arcáról nem tudtam leolvasni, hogy gondterhelt vagy inkább megkönnyebbült lehet-e.

- Megtetszett? – csapott a homlokomra a kanalával barátnőm, hogy felhívja magára a figyelmem. Megvakartam a kanál helyét, ami elkezdett enyhén vörösödni. Rosszallóan felé néztem, mire ő kiöltötte a nyelvét.

- Miről beszélsz?

- Hát a kedves Arthurról! – bökött fejével az irányába. – Egész végig őt bámultad.

Eddig fel sem tűnt, de tényleg őt néztem már egy ideje. A félhosszú, gesztenye barna haját, amiben pár fonat foglalt hegyet a füle mögött, az égkék szemét, ami semmi érzésről nem árulkodott, és a kicsi kecskeszakállát, amitől sármosabban nézett ki. Elgondolkodtam rajta, hogy ha nem lenne ott a szakáll, vajon neki is baba arca lenne, mint a legtöbb fiúnak?

- Talán kicsit lelkiismeret furdalásom van…? – bele sem gondoltam, hogy őt milyen helyzetbe hoztam a kis malőrömmel, mert az egy dolog, hogy a nő már engem idegesített, de ő volt minden haragnak a célpontja. Hagynom kellett volna, hogy Arthur oldja meg a kettejük közötti problémát, ehelyett mégis belegázoltam valami személyes ügybe csupán azért, mert idegesített valami rikácsoló nő. – Akkora hülye vagyok.

Természetesen ez a fajta felismerés mindig utólag jut el az emberek tudatáig. Mindaddig, amíg a jelenben cselekednek a saját belátásuk szerint, addig jónak vélnek mindent, amit tesznek, és csak utólag gondolnak bele részletesebben mekkora baklövést is követtek el. Ugyanígy voltam ezzel én is.

- Bocsánatot kellene kérnem?

- Többnyire igen.

- De nincs pofám odamenni hozzá.

- Hát kisasszony, pedig jobb lenne, ha még most felemelnéd azt a csinos valagad, mielőtt fogja magát, és elmegy.

Továbbra is az asztaltól figyeltem a fiút, és közben zakatolt az agyam, hogy mit is kellene tennem. Bezzeg tíz perccel korábban egyáltalán nem voltam ilyen határozatlan. Hova lett az önbizalmam, amit akkor produkáltam?

- Hát jó! – csaptam az asztalra. Gyors végig néztem magamon, hogy minden rendben van-e, majd felálltam és tettem egy határozatlan lépést. Jo kuncogását hallottam magam mögött, és egy suttogó „Menj már!” utasítást. Legalább talált magának valami jó szórakozást – gondoltam, - de ezt később még úgyis vissza fogja kapni.

Lassan odatipegtem Arthur asztalához. Eleinte úgy tűnt, mintha nem vett volna észre, és a telefonját bújná, ám ahogy közelebb értem, láttam, hogy alig észrevehetően felém pillant és próbálja kitalálni, hogy mit is akarok. Kicsit bosszantott ez a megjátszott dolog, így hát erőt vettem magamon, és megköszörültem a torkom. Reméltem, hogy erre a jelzésre már felnéz rám, azonban továbbra is lefelé nézett. Még egyszer jeleztem neki, mire fel sem pillantva megszólalt.

- Rám is kávét akarsz borítani?

- Nem.

- Akkor, viszlát.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, oké?

Kihúztam a vele szemben lévő széket, és helyet foglaltam. A fiú még mindig nem volt hajlandó rám nézni sem, de nem zavartattam magam, magyarázkodásba kezdtem. Elmondtam neki, hogy mennyire nem volt illő, amit tettem, többször is bocsánatot kértem, majd áttértem arra a részre, hogy a barátnője visszafoghatta volna magát, és hogy mennyire zavarónak tartom, amikor az utcára kerül a magánélet, így inkább tűnt kioktatásnak, mint bocsánatkérésnek.

- Nincs barátnőm. – jelentette ki váratlanul. Kicsit értetlenkedtem, de aztán arra gondoltam, hogy biztos azért mondja ezt, mert az előbb mondták ki, hogy fel is út, le is út.

- Ó… Sajnálom, hogy szakítottatok.

- Nem szakítottunk.

- Bocsánat, de nem értelek.

- Az a húgom volt, és nem a barátnőm. – Ekkor már rám nézett, nekem pedig döbbenet ült ki az arcomra. Ezt látva kicsit elmosolyodott. Mosolya kellemesebbé varázsolta arcát. Sokkal jobban nézett ki, mint eddig. – Ennyire nem kell kiakadni, kislány.

Megint lekislányozott. Ennek komolyan mi baja van?

Összeszedtem magam, és válaszoltam.

- Nem vagyok kislány. Huszonkettő vagyok.

- Nos, ez mindent megváltoztat.

Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy mire gondol, egy idős ember esett össze nem messze az asztalunktól. Az emberek hátrahőköltek, páran felsikoltottak. Amint felfogtam mi történt, felpattantam a székről, amin eddig ültem, és mellé siettem. Arthur utánam érkezett, és kereste miben segíthetne az elesettnek. Kisvártatva a bácsi mellett ott termett Jo is, és ijedt tekintettel rám nézett.

Letérdeltem a földre, az idős bácsit a hátára fordítottam. Fejét két kézzel hátra billentettem, és mellkasára helyeztem a fejem. Nem éreztem, hogy lélegezne. A váratlan helyzetnek köszönhetően elöntött a pánik, de hamar összeszedtem magam, és kezeimet összekulcsolva a mellkasának a közepére helyeztem.

- Jo! Hívd a mentőket, és mondd, hogy újraélesztéshez szükséges járművet küldjenek!

Címkék: semmi, vázlatok

Ha már az előző bejegyzésben vettem a bátorságot, és megosztottam a barátnőmnek szóló mini sztori elejét, akkor nem hagyom ki a párját sem, ami pedig másik barátnőmnek szól. Szintén befejezetlen, szintén ötlethiány miatt. Elég nehéz csattanós és izgalmas/érdekes történeteket kitalálni úgy, hogy abból ne legyen 200+ oldal :'D

***

A nap már magasan állt az égen, amikor a lány felébredt. Kómásan kicsoszogott a szobájából, keresztül a folyosón és be egyenesen a konyhába, ahol anyukája már rég az ebéden dolgozott.

- Itt volt már az ideje felébredni, Csipkerózsika. – szólt az anyuka, a lány felé fordulva.

- Igen, tudom. Csak este nem aludtam jól. A szomszédok nagyon hangosak voltak. – szabadkozott, miközben helyet foglalt az asztalnál anyjával szemben, majd kezével megtámasztotta a fejét. Kicsit még kómás volt, gondolatai pedig ehhez mérten rendezetlenek voltak, ám amint belegondolt mit is mondott, egy felismerés futott végig az agyán. A szomszédok nagyon hangosak voltak.

- Anya! – pattant fel hirtelen. – Nekünk jelenleg nincsenek is szomszédjaink!

- Nos, amint látod, már vannak, Bettikém. – nyugtázta a nő, és visszafordult a gáztűzhely felé, hogy folytassa a főzést.

Betti szeme elkeredekett anyja válaszán. Odaszaladt az ablakhoz, és kikukucskált rajta. Magas hó lepte az ablak kereteit, de még így is tisztán átlátott a mellettük lévő házhoz, amit már pár hónapja nem laktak, ugyanis az előző tulaj elköltözött. Úgy tűnt, hogy a ház máris új lakókra talált.

- Várjunk egy percet. – szólalt meg Betti és újra anyukája felé fordult. – Te honnan tudod, hogy beköltöztek?

- Nos, én nem aludtam ilyen sokáig. – viccelődve megcsípte lányának az orrát, majd folytatta. – Reggel, amikor az állatokat etettem, akkor találkoztam a családdal. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán mentek a dolgukra.

Betti ismét izgatottan lesett ki az ablakon.

- Milyen a család? – kérdezte végül.

- Kedvesnek tűntek. Van két fiuk és egy lányuk. – sorolta Betti anyukája, miközben az ujjaival mutogatott. – Talán valamelyik nap áthívhatnánk őket, ha már sikerült mindent elrendezniük, és egy kicsit jobban megismerkedhetnénk velük. Köszönteni őket az új szomszédságban, meg a szokásos.

- Jó ötletnek hangzik.

- Talán az egyik fiú még tetszene is neked! – mosolyodott el a nő, ahogy lánya piruló arcát szemlélte. – Bár, most hogy belegondolok, mind a kettő aranyosnak tűnt. Képzeld, ikrek!

Betti úgy gondolta, hogy most már eleget hallott, és nem adja meg anyukájának azt az örömöt, hogy még többet szórakozhasson rajta. Hangos léptekkel kisétált a konyhából, és szobája felé vette az irányt. Átöltözött, és épp belevetette volna magát kedvenc regényének a folytatásába, amikor csengetés ütötte meg a fülét a bejárat irányából.

- Megnéznéd, kicsim? – hallatszódott az anyja hangja a konyhából.

- Megyek! – kiáltotta egyaránt az anyukájának és a kapuban várakozónak. Kapkodva végig sietett a folyosón, útközben magára rántva egy melegebb pulóvert. Épp akkor csengettek újra, amikor megragadta a kilincset. A csengetés azonnal abbamaradt, amint a vendég észrevette a kinyíló ajtót.

- Helló! – hallatszódott egy kellemes hang a kapuból. Betti azonnal felismerte benne az új szomszédjukat, mivel a srácot még nem látta korábban a környéken, így csak egyetlen egy lehetőség maradt, mégpedig az új beköltöző. _{[leírás még ide]}

- Szia! – köszönt vissza Betti kicsit félszegen. Pulóverét összehúzta maga előtt, védekezve a hideg ellen, és közelebb ment a kapuhoz.

- Bocsi a zavarásért, - kezdett bele a monológjába a fiú. – Eltört a kávéfőzőnk a költözés során, és a többiek átküldtek, hogy esetleg kérhetünk-e egyet kölcsön?

- Umm… Persze. – bólintott a lány. – Rögtön hozom. – Ezzel besietett a házba, elmesélte keresés közben anyukájának a szituációt, majd alig egy perc alatt robogott is vissza a kapuhoz a kotyogós kávéfőzővel. Nem akarta megváratni a srácot, mivel a szabadban hideg volt. Gyorsan átnyújtotta az eszközt, és a fiúra mosolygott.

- Jaj, de udvariatlan vagyok! – kapott a fejéhez az idegen, amivel kicsit meglepte Bettit. – A nevem Dawson. Tegnap este költöztünk be szomszédba. Remélem nem okoztunk semmi bajt a hangoskodással.

- Ugyan, dehogy. – legyintett Betti, miközben gondolatai között átfutott, mennyire a pokolra kívánta őket az előző éjjel. Kicsit el is pirult emiatt, de ez szerencsére nem tűnt fel a vele szemben állónak. Ha mégis észrevette, akkor a lány ráfoghatta volna akár a hidegre is. – Én Betti vagyok. Örülök a találkozásnak!

- Dawson! – hallatszódott egy kiáltás a szomszédból, és a kerítés mentén egy másik fiú tűnt fel, aki kiköpött mása volt a testvérének. – Dawson, siess már! Szükségem van a kávéra. Most. Rögtön.

- Daemon, gyere ide, köszönj az új szomszédnak. – intett ikertestvére felé Dawson.

Az említett fiú közelebb sétált laza léptekkel, maga előtt rúgva a havat. Amint közelebb ért, megállt. Nem pontosan testvére mellett, hanem legalább egy méterrel arrébb, mintha tüntetően tartotta volna a távolságot. Unott tekintettel végigmérte Bettit, orra alatt kibökött egy halk és kedvtelen „sziát” majd Dawson felé fordult.

- Mehetnénk végre? Tényleg szükségem van arra a kávéra.

- Ne haragudj a testvéremre. – szabadkozott Dawson Bettinek. – Kicsit félénk.

Daemon a szemét forgatta, és már-már toporzékolt, hogy ő tényleg menne már haza.

- Daemon, ő itt Betti. – mutatta be testvére a lányt, mire Betti intett egy kicsit köszönésképp. – Ne legyél bunkó, és mutatkozz be te is rendesen.

- Szia, Daemon vagyok. – bökte oda, és érződött a bemutatkozásán, hogy csak azért teszi, mert úgy parancsolták neki.

- Szia! Az én nevem Betti. – nyújtotta a kezét a lány, de a másik fél nem viszonozta ezt a gesztust. Egy rövidke kínos csend következett. Betti mosolygott, és próbálta elrejteni mennyire kellemetlenül érezte magát ebben a szituációban, ám szerencséjére ennek hamar véget vetett Daemon. A fiú kikapta testvére kezéből a kávéfőzőt, és elindult új házuk felé, hátrahagyva Dawson-t. Dawson még egyszer megköszönte Betti kedvességét, és ő is elindult haza.

Daemon bevárta testvérét, majd utoljára hátra pillantott Bettire, nyelvét kiöltve.

- Köszönjük a kávéfőzőt, törpilla!

***

- Törpilla. – mondta ki Betti hitetlenkedve. – Az a paraszt törpillának nevezett.

Körbe-körbejárkált a szobájában, miközben forrott benne a düh és ablakából többször is szemügyre vette a szomszédot. Nem reménykedett benne, hogy megpillanthat bárkit is, de ha Daemon mégis kimerészkedett volna az udvarra, akkor a tekintetével végzett volna vele.

(és most teljes tanácstalanság, hogy mi is legyen a történet lol)

Címkék: ajándék, semmi, vázlatok

Gondolkodtam rajta, hogy itt a blogon osszak meg részleteket történetekből, amiket próbálok lepötyögni... Eeeee-- nem is tudom. Elég gáz ha rajtam kívül más is olvassa őket. Vagyis az a cél, hogy egyszer maaaaajd a távoljövőben kiadjak egy regénykét, de az akkor is más. Ott nem látom. Jó, itt sem. De ez itt van. :'D *fogalmazás jeles*

Szóval most összeszedem a bátorságom, és nem rajz, hanem egy szövegrészlet következik. Igazából kicsit szégyenlem magam miatta, mert ez tavaly karácsonyra kész kellett volna, hogy legyen és még sehogy sem tart ötlet hiányából kifolyólag :'D De talán idén sikerül majd őket összedobni :D

Mellesleg a történet részletet barátnőmnek írtam karácsonyra, belehelyezve őt a Magi világába. Elég béna írás, but enjoy~

***

Szárnycsapkodás hallatszódott a távolból. Egyre közelebb és közelebb hozta a szél a hangot, majd fehér madarak szelték át az eget. A lány a tekintetével követte őket, ahogyan elszálltak a messzeségbe, eltűnve a délibábok között. Meleg volt, forróság sújtotta a sivatagos vidéket, és csak helyenként volt egy-egy hűsséget nyújtó oázis.

Egy karaván táborozott az egyik ilyen pálmákkal szegélyzett kis forrás mellett, amely rendszeres megállóhelynek számított az utazók körében. Tucatnyi ember szaladgált fel, s alá. Vizet gyűjtöttek, árut rendeztek, itatták és etették az állatokat, míg a gyerekek játszottak és egymást kergették.

- Jijja! Jijja! – szaladt oda a lányhoz egy kisgyerek erősen selypítve. – Gyeje, jászani te is!

- Ó, menj csak nyugodtan nélkülem, én pihenek egy kicsit. – mondta mosolyogva Lilla. A kisfiú szemében árnyalatnyi szomorúság jelent meg, de rögtön tova is szállt, amint társai a karjánál fogva megragadták, és játékosan elszaladtak.

- Sajnálom, ha a fiam nagyon rád akaszkodott. – hallatszódott egy női hang az egyik fa mögül. Egy asszony jelent meg, sállal a fején, ami a melegtől védte. Átnyújtott egy ugyanolyan ruhaanyagot, és a fejére mutatott, javasolva Lillának, hogy ő is vegye fel.

- Köszönöm. – vette el Lilla a ruhát, és elkezdte feltenni a fejére, de nem igazán sikerült neki. A nő kuncogva közelebb lépett, és segített neki.

- Nem vagy idevalósi, ugye? – kérdezte hirtelen a nő.

- Nem. Nem rég érkeztem. – mondta Lilla halkan, mintha nem lett volna biztos a válaszában. Nem hazudott, de nem is mondott igazat.

Pár nappal ezelőtt egy ismeretlen helyen találta magát, távol az otthonától. Nem tudta hol van, vagy, hogy egyáltalán mikor, kiindulva abból, ahogyan az emberek öltözködtek, és viselkedtek az utcákon. A legtöbb közelében álló, hasonló ruházattal rendelkezett. Bő nadrágot viseltek, melyhez egy sálszerű ruhaanyag szolgált övként, felsőtestüket pedig ujjatlan ingek fedték. Voltak, akik turbánt is hordtak a fejükön. Mind elmélyülten csevegtek, szellősen összeeszkábált standok előtt, amelyek friss zöldségektől, gyümölcsöktől és különféle használati cikkektől roskadoztak.

A Lilla szeme elé táruló látvány egyúttal volt elbűvölő, mint ahogy félelmetes.

Mindig is szerette a történeteket, főleg a fantasy kategóriába tartozókat, de most, hogy ő is egy olyan helyzetbe csöppent, mint amilyenbe a könyvek hősei szoktak, elbizonytalanodott. Rettegett, sokáig hitetlenkedett, és remélte, hogy csak álmodik.

Mint utólag kiderült, nem egy álomba került.

Ahogyan egyre több és több lehetséges magyarázat és kitalált jelenet pörgött át az agyán, éhség kerítette hatalmába, de nem mert megmoccanni, továbbra is ledermedve állt azon a helyen, ahol magához tért. Gyomra egyre hangosabban korgott, és a kétségbeesés teljesen bekebelezte, amikor egy pici kéz rángatta meg nadrágja szárát és az ijedtség visszarántotta a valóságba. Könnyek áztatták a szemét, amit eddig észre sem vett.

A gyermek, aki eddig a ruháját cibálta elkezdett valakinek kiabálni, és egy fiatal lány jelent meg a színen.

- Jóságos ég! – kiáltott fel, és rohant a gyermek és Lilla irányába. Megragadta a kislány kezét, és gyengéden hátrébb irányította, miközben utasította, hogy menjen haza a szüleihez. Ezután visszafordult Lillához, és aggodalmas tekintettel szemlélte, kezét óvatosan Lilla vállára téve. – Minden rendben? Fáj valami?

További kérdésekkel bombázta Lillát, próbálta kideríteni, hogy vajon miért sírhatott magában az idegen.

- A nevem Sheela. Ne aggódj, minden rendben lesz! – nyugtatta Lillát, miközben ejtett egy biztató mosolyt. Ez valamennyire megnyugtatta a lányt.

Címkék: ajándék, semmi, tervek, vázlatok